Karakter nélkül. Talán ez a legrosszabb az egészben, hogy nyugodtan lefújhatták volna húsz perccel hamarabb, mert abszolút nem volt benne sem a játékunkban, sem a mentalitásunkban, hogy egy pillanatig is felmerült volna, hogy eltüntetjük a kétgólos különbséget. Persze, lehet sok mindennel jönni, hiányzók, a kapufa sem velünk volt, sérülések, de október végére négy rangadót buktunk, amit azért ritkán szoktak túlélni.

Nagyon úgy áll a dolog, hogy nem akar ez összejönni nekünk. Itt viszont nem szeretném felhozni a nyári erősítéseket, mert hogy bármennyire is viccesnek tűnik, de azok elmaradtak – legalábbis olyan szinten, amire nekünk szükségünk lett volna. Nyilvánvalóan, ha ránézünk a nevekre, mindegyikük egészen jól cseng a Serie A palettáján, függetlenül attól, hogy szerepelt-e ott vagy sem, csakhogy mintegy újgazdagék kisgyereke, minden jött, amit elsőre megláttunk a kirakatban. Ebből mondjuk még nem lenne törvényszerű, hogy ekkora összeomlást lássunk, azonban azzal, hogy kicsinálták a kapitányságot is a csapatnál, valószínűleg belenyúltak a darázsfészekbe, amire csak rátesz egy lapáttal az, hogy Bonucci fejben valahol a magma körül járhat, de hogy semmiképp sem a San Siro és Milanello környékén, az egészen biztos. Az egész jelenlegi felállásból a rossoneri-érzést hiányolom a leginkább: lehet csapatot és vezetést is cserélni, nem is állítja senki sem, hogy ami volt, az jól működött, de tisztában voltak vele, hogy mivel „játszadoznak”. Viszont azzal, hogy egy nyár alatt akarták ezt a kettő területet is megújítani, és még a pályán sem úgy alakultak a dolgok, az már megborította a tervet – a Juventus ellen pedig a lehető leggyilkosabb módon szenvedtünk vereséget. Nem fociztak le bennünket, de nem mi domináltunk. Nem játszották ki ziccerig, de futballból mégis ők mutattak többet. Nem volt több helyzetük, de amiket kialakítottak, az egyrészt a mi bődületes hibánkból adódott, másrészt pedig megmutatta, milyen az, amikor egy csapat tényleg úgy is funkcionál, mint egy csapat. Úgy rendezte le a Juventus a meccset, mint amikor egy nagycsapat elmegy vidékre, ahol ugyan nagyon várják, de igazából 15 perc után még a borgőzös szurkereknek is lejön, hogy ebből maximum akkor lesz valami, ha sikerül hét fő alá csökkenteni a létszámot az ellenfélnél. Senki sem váltotta meg a világot: Biglia továbbra is nettó emberhátrányt jelent, Kessie nagyon úgy tűnik, hogy tudna jó dolgokat mutatni, de mindig úton van, Kalinicet pedig meg lehet feddni, de egyszer tudták igazán komolyan megjátszani, abból verte a kapufát. Koncepció és elképzelés nélküli vergődés ment, a Juve pedig vérprofin lehozta azt, ami neki kellett – mi pedig csak meglepett kisgyermek módjára asszisztáltunk az egészhez.

Fogalmam sincs, hogy egy edzőváltás mit jelentene: Montella finomsága ugyanakkor megeshet, hogy jelen helyzetünkben nem tud segítségünkre lenni. Tény, gyakorlatilag mindent kipróbált, amit csak lehetett (bár egy 4231-et még megnéznék továbbra is), viszont egyik sem működött úgy, ami mellett ki lehetne tartani – kicsit persze a saját csapdájába esett, hiszen a nyári égések miatt ragaszkodott a komforthoz nyáron, de bizonyos szempontból teljesen érthető, hogy miért kezdte az idényt ilyen módon. Ami viszont nem tűr halasztást, az az, hogy szórakozzanak ezzel a klubbal: olyan nincs, hogy 11 forduló után öt vereséggel állsz, és ennek ne legyen felelőse. Ha ezt Montellában találják meg, az is védhető. A vezetőségben nyilván nem fognak változtatni, de az öltözőben nagyon komolyan kellene, mert láthatóan nincs vezére az egész bagázsnak, akik hétről-hétre szépen csapódnak faltól-falig, mint egy kezdő F1-konzolos. Ki tudja, hol lesz a megálló, viszont már novembert írunk, mire észbe kapunk, miközben ott tartunk, hogy a tavalyi „átmenetinek szánt” évben százszor jobban néztünk ki, mint most. Karakter, tartás és kurázsi nélkül ezt a játékot nem lehet eredményesen játszani, formációtól függetlenül. A folyamat nem visszafordíthatatlan, kérdéses azonban, hogy lesz-e valaki, akinek ez szemet szúr, és tehet is érte.