Viszlát, 2016!

Kedves Kommentelők, Olvasók, mindenkinek boldog új évet kíván a Cenzúrabizottság. Tudja isten milyen apropóból, de néhány szóban összeszedem itt alább az elmúlt évvel kapcsolatos gondolataimat. Persze, sok újdonság nem lesz benne, meg sok poén sem lesz, de hát ez van. Hajtás után pezsgős pohárral a kezünkben dülöngélünk tovább.

Jövőre lehetne világosabb színösszeállítással is talán

Ha visszatekintünk 1 évvel ezelőttre – noha sok örömünk nem lesz benne, igaz, nem is vártuk – akkor azt látjuk, hogy van egy Milan, amely a hangos – harsányan előadott – nyara után a felfokozott várakozások alatt teljesített. Most pedig úgy állunk jobban, mint egy éve, hogy a nyár totális apátiában telt. Nagyon fura hozzászokni ehhez a bebábozódott, zombi állapothoz, amikor eleve feltett kezekkel állunk oda a startvonal elé, mondván, először meg kell várni, hogy a kínaiak kifizessenek mindent, és akkor majd utána, ki tudja mikor, elindulhat az érdemi munka.

Január: Icardi a lécre vágja, marad az 1-0, de nem sokáig 🙂

Nem tudom, mennyire sorsszerű, hogy a Berlusconi-korszak pont akkor látszik véget érni, amikor –  legalább – írmagjai látszanak egy  új, működőképes koncepciónak. Az utolsó nagynak szánt mercato csúnyán besült, gyakorlatilag egyetlen játékos, Romagnoli váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de ez semmi ahhoz képest, hogy elvileg annak a keretnek Szinyóval a BL-be kellett volna mennie. Eljutott oda a modern futball, hogy az, ami akár csak 5 éve is irdatlan bankrobbantásnak számított, az ma lehet, hogy csupán korrekt ár lesz, arra pedig ne is térjünk ki, hogy a legfrissebb árrobbanást egy teljesen új helyről, Kínából generálják, mi viszont még a hagyományos európai ellenfelekkel sem tudunk versenyezni – egyelőre.

Brocchi tevékenysége nem hagyott bennünk mély nyomokat

Ehhez képest sikerült eljutni oda, szerintem leginkább véletlenül, hogy olcsó, a nagycsapatoknak nem kellő, ambiciózus fiatalokkal, tehetséges saját nevelésekkel meg középcsapat besztofokkal lecserélve a kivénhedt, akaratgyenge zsoldosgárdát végre van egy olykor játszani is tudó, de leginkább küzdő és szurkolható csapatunk, amely a tűz közelében azért ott tud lenni. Hiszen kik is a húzóemberei ennek a brigádnak? A korábbi Atalanta-huszár Jack, Suso, a tazmán Robben, a hebrencs Niang, a klasszikus precijózsitermék Kuco, na és persze a fiatalok: Donnarumma és Locatelli. És persze ne felejtsük el Romagnolit, akit megköszönhetünk, hogy nem adták még el, és innentől talán már nem is fogják.

Őt is írjuk akkor már bele

És igen, Vince. Valamit nagyon tud ez az ember. Az jó előre világos volt, hogy ő majd megpróbál valamiféle nézhető játékot kialakítani, ezért előnyben fogja részesíteni az ügyes, a pályán látó, kombinatív játékra képes játékosokat, és ezt azt hiszem, meg is kaptuk. A fonák oldal az, hogy míg korábbi csapatainál elől tudott jó lenni – ha egyáltalán jó tudott – és hátul rendre szépen haltak meg, addig most nálunk elment a klasszikus olaszos 1-0-ák irányába. Alig lövünk gólt, több góllal csak kivételes esetekben tudunk nyerni, gyenge a gólkülönbségünk, mégis – vesztett pontok tekintetében – a harmadik helyn állunk. Mennyire volt tudatos ez az átállás, ha ugyan annak nevezhető, nem tudom, engem bizony meglepett.

Rosszul vagyok a csecsemőáldozásos gólörömeitől, de már azokra se futja

És hogy mennyi szerepe van mindebben a szerencsének? Bizonyosan van némi, és akár el is mehetett volna mondjuk két végül is behúzott meccsünk ikszre, de nagyon más lenne ebben az esetben a kép? Aligha, a lényeg nem a mákon van. Az, hogy meglesz-e végül a dobogó a végére, jó kérdés, de az biztos, hogy nagyon messze kerültünk a BL-mezőnytől, és innen még nagyon sokat kell építkezni. De valamiféle alapok azért már látszanak, a kilátástalanság helyét átvette valami bizonytalan, csalóka, könnyen tűnő, de mindig visszatérő derű. 

Micsoda rejtői trófea!!! 🙂

Hát legyetek jók jövőre is, majd igyekszünk azért írkálni, úgyhogy lesz azért mit olvasni meg hova kommentelni. Hátha összejön jövőre is valami nem? Na BÚÉK, urak!