Nem reménytelen // Milan-Inter 1-0

Sem a csapat, sem a szezon, sem a koncepció: még ha ez azért kicsit túlzásnak is tűnik, de ez a meccs jelenti azt, hogy végleg nem dobtuk ki az évet a kukába. Kicsit adott is a gép, ennél viszont biztos, hogy több kell majd Firenzében.

Pedig ahonnan indult, az elég csúnyán nézett ki. Tény, ami mostanában visszaköszönt a pályán, az nem sok tapsot érdemelt, de hogy a szurkolók a saját kapusukat fütyüljék ki a kezdés előtt és minden labdaérintésénél, az úgy elég ritka: nagyjából itt fordult meg a fejemben, hogy a teljesítményünknél csak a szurkolók vannak mélyebben, bármennyire is gáz ez az egész Donnarumma-ügy. Az meg egy külön csavar lett, hogy pont Báttyónió hozott egy olyan meccset, aminek nagyban köszönhettük a továbbjutást, még ha Joao Mariónak nehezebb is volt kihagyni, mint belőni, de “hideg kezekkel” teljesen korrekt derbit hozott le D2. Nem akarok ezzel hosszan foglalkozni, és tisztában vagyok vele, hogy ezt nem igazán lehet szó nélkül tűrni, de amit mostanában a Sud művel, az nem biztos, hogy a helyes irány, és bízom egy picit józanabb megközelítésben. Lábjegyzet: ezen persze az eredmények segítenek a leggyorsabban és legkönnyebben.

Rátérve a meccsre: az látszik, hogy ez a csapat még nagyon nincs készen, és erősen zajlik az iránykeresés. A háromvédős szerencsére ment a kukába, és láss csodát, a négyvédőssel is lehet korrekten játszani – persze nagyon nem mindegy, hogy Abate vagy Conti szaladgál a jobboldalon, Biglia pedig képes úgy játszani, mint tette azt Karácsony után egy nappal, vagy sem. Nem klasszis volt, csak megbízható, sokkal pontosabb és tisztább – ennyi már bőszen ellensúlyozza még akár azt is, ha a két társ közül az egyik, nevezetesen most Locatelli gyengébb. Nem tudni, hol jár a srác, de neki sem kellene a világklasszis c. darabot előadnia hetente, de ez megint erősen alibi-szagúra sikeredett. Kessie legalább darált, az elemek nem akarnak kifogyni nála, reméljük, tavaszra ő is kicseréli a lapátokat az ablaktörlőn, és tisztábban lát majd. Ami viszont egyértelmű, hogy variálhatunk bárhogy, de amíg nincs még egy Susóhoz hasonló kaliberű játékosunk, addig igazából nagyon random lesz az egész év. Ez persze lehetne Jack, de az ő melóját nehéz lenne pótolni középen, Calhanoglunak pedig még szüksége van valamire, ami vagy idő vagy tér vagy csaj.

Az mondjuk pech, hogy Kalinic pont egy ilyen meccsen sérült meg, ahol adott életjeleket, remélhetőleg semmi komoly – Cutrone pedig azon kevesek egyike lehet, aki többhasznosítású funkciót tölthet be, és igazán üdítő látvány a srác a mentalitását és a képességeit is tekintve. Az már egy egészen más kérdés, hogy miközben a csatárkérdésre költöttünk a legtöbbet, épp egy Primaverából érkező arc oldhatja meg a gondokat, viszont Andre Silva kérdése egyre inkább válik megválaszolhatóvá, mert ennyi pénzért aligha fog még hónapokat tölteni a kispadon – vagy megfordítva, ha ott is tölti, akkor pedig aligha számíthatunk majd rá mondjuk egy kupadöntőn.

Ahogy mondtam, nagyon nincs ez kész, nagyon nem következik ebből még semmi, de piszkosul nagy szükségünk volt egy ilyen meccsre. Egyrészt végre gólt lőttünk, másrészt pedig ott vagyunk a négy között a kupában, ami plusz egy esélyt jelenthet jövőre az európai szereplést illetően, na meg nem is lenne rossz nyerni valamit. A felől azért még lehetnek kétségeink, hogy lesz-e kihatással a teljes szezonra a történet, de Gattusónak és a csapatnak is pokolian kellett már a győzelem, innentől meg lehet majd finomhangolni. Firenzében. SIAMO NOI!