Drámai körülmények között szenvedtünk történelmi vereséget ma délután a Marassiban: Bonaventura legendás balosa megmenthette volna Inzaghi Pintér Attila-érdemrendjét, és még de Jongnak is volt egy lövése, ami ugyan jócskán fölé ment, de erő az kétségtelenül volt benne! Mind a két gigász átérezte a találkozó fontosságát: átszellemült arcú harcosok vonultak ki alig néhány órája Liguria tartomány legszilárdabb alapzatú mohos tőzeglápjára. A nagybetűs FODBALL ünnepe volt a mai: minden nyolcméteres oldalpassz, minden egyes háromméteres turházás mögül kiviláglott a bámulatos technikai tudás denevérszárnyakat megszégyenítő könnyedsége, a sokéves taktikai képzés birtokában megnyilvánuló acélkeménységű fegyelem és a legtökéletesebb középkori lovageszményeket felülmúló humán csoda. És akkor még meg sem énekeltük a harctér történéseit a parancsnoki állásból vezénylő lángelméjű stratégákat, de hajtás után alighanem erre is sor fog kerülni.

Minden idegszál megfeszült a döntő fontosságú ütközet előtt: mindenki tudatában volt annak, hogy a csatában diadalmaskodó fél hatalmas és már-már behozhatatlan előnyre tehet szert a jövő évi nemzetközi indulást érő pozíciókért folytatott pusztító háborúban. Már csak az első három hely jogosít fel a BL-ben való részvételre, köszönhetően annak, hogy az antiolasz körök hosszú évek alatt végzett lobbija elhitette a világ sportszerető közvéleményével, hogy unalmas, ha csak talján csapatok jutnak be az elődöntőbe. Úgy vélem, a most látott lenyűgöző teljesítmények  is megerősítenek minket abban, hogy kijelentsük, akár a Genoa, akár a Milan marad le jövőre a Bajnokok Ligájáról, az egyetemes labdarúgást felbecsülhetetlen értékű kár fogja érni.

Nehezen tudjuk rekonstruálni a történteket, legfőképpen azért, mert ahogyan az az emberiség sorsát alapjaiban felforgató kataklizmák idején lenni szokott: csak ülünk magunkba roskadva az események felkavaró vihara által lesújtva, begyulladt szemünket százszor is elvakította az Idők Nagy Hegesztőpisztolya, tengernyi homokot nyelt kiszáradt torkunkon keresztül elfulladt tüdőnk cafatokban lógó nyelvünket megszólaltatni nem képes. Csak nézünk magunk elé meredten, üveges szemekkel, és még mindig képtelenek vagyunk felfogni, hogyan fog folytatódni életünk az után a szöglet után.

Mint mindig, most is nüanszokon múlott minden. Ez történik, ha a világ legkiválóbb sportemberei feszülnek egymásnak: hiába a tökéletes összpontosítás, hiába a tudás, a tapasztalat és a tehetség harmonikus esszenciája: valamelyik fél, legyen bármekkora hérosz is, szükségszerűen el fog bukni. Ma délután Fortuna istennő Daniele Bonera csillagközi szenátort kárhoztatta a bukott hős fájdalmasan hálátlan és legalább annyira igazságtalan szerepére. Valóban, az isteni Daniele, Leonardo da Vinci állandó jellegű múzsája, a jobbhátvédek Pavarottija, Paolo Maldini méltó örököse csak ki akarta térdelni az ötös magasságában érkező beívelést, pontosan úgy, ahogyan a Nagy Könyvben meg van írva, amikor -derült égből villámcsapásként- pillanatnyi territoriális dezorientációját kihasználva a másik szuperhős, a nagyszerű Luca Antonelli, azok után, hogy sokéves szolgálat, megszámlálhatatlan mennyiségű hőstett állt már a háta mögött, a Milan-szurkolók leírhatatlan imádatát hátrahagyva csatlakozott ősi riválisunkhoz, és akkor, amikor  hajdanán nevét márványba, grandiózus katedrálisok és impozáns sugárutak névtábláiba foglaló szülőhazája seregével, önszántából elárult testvéreivel került szembe, egy pillanatra sem ingott meg végtelen magabiztossága, és kérlelhetetlen kegyetlenséggel vitte be a végzetes döfést.

Úgy, ahogyan Napóleon is mindent megtett azért, hogy vesztes állásból is a maga oldalára fordítsa a lipcsei csata folyását, a mi haderőnk is szívét-lelkét kitette a harctérre annak érdekében, hogy mattoljuk az ellenfél királyát. Lehettünk azonban akármekkora zsenik, ha el tudott bukni Akhilleusz egy repedt sarok, Odüsszeusz egy faló belsejében összeszedett szénanátha, Iulius Caesar egy elveszített dobókocka miatt, akkor nekünk is bele kellett pusztulnunk a dühödt apacsok nyílzáporába és az egri nők katlanból ránk zúdított forró tejbegrízébe.

Nincs mit tennünk, kedves barátaink, fel kell ocsúdnunk a búbánatból, újra el kell hinnünk magunkról, hogy még mindig mi vagyunk az olasz bajnokság elszabadult, léket kapott, és ezerrel a jéghegy felé száguldó zászlóshajója! Szarjátok le, hogy kikaptunk,

AZ A LÉNYEG, HOGY NEKÜNK VAN, VOLT ÉS LESZ IGAZUNK!