Eléggé elszoktunk már attól, hogy helyezésre menő, kard-ki-kard bajnokit vívjunk valamelyik riválissal, azonban mindenki azt írja, hogy most itt erről van szó, itten ma este ki fog derülni, melyik a calcio 2. legjobb csapata. Akárhonnan is nézzük, ezt a címet a Jóisten is a hazaiaknak teremtette, meg egyébként sem ezen az egy párharcon fog eldőlni, ki hol fog végezni, hanem azon a jó sokon, amelyeken eddig egészen jól muzsikáltunk. Ezzel együtt Montella elég nyíltan áll bele ebbe az egészbe, ő biztosan meg akarja csinálni a Romát. Legyen úgy, még akkor is, ha a médiánál az ellenfél a toronymagas favorit. Hajtás után idegenül feszengünk ebben a kissé szokatlan pozícióban.

Talán kezdjük azzal, hogy amikor ez a blog elindult, akkor bajnokok lettünk, és utána is 1-2 évig még ott voltunk az elején, és akkori szokásunkhoz megfelelően, a nemzetközi vérkeringésben is. Aztán beleálltunk a földbe, és idő kellett, amíg megbarátkoztunk az új élethelyzettel, és alkalmazodtunk a középcsapat-lét mindennapjaihoz. Most annyiban változott a helyzet, hogy a tetejére látszunk kerülni ennek a dzsénóás-torinós-atalantás kurvaannya slejmnek, és nem a közepén tapicskolunk már vígan a szarnak. És hát az van, hogy mindig ugye van egy-két csapat, amely bekíséri a Juventust a célba, mert hát az antijuve kifejezés ennyit jelent és nem többet, trónfosztásra nem gondol itt senki. Nekem nem fűlik arra a fogam, hogy a vén csoroszlya udvarhölgyei legyünk. Mégis, momentán ez a max, amit belőlünk kinéznek.

Az oké (kurvára…), hogy mi évek óta mélyet repülünk, de közben az összes többi csapat szart sem csinált, csak asszisztált a gobbóknak. Egyre valószínűbb, hogy ha lesz egyszer csapat, amelyik helyre teszi őket, az nem a lúzer class lesz, hanem mi. Tudjátok, van ez a történelem nevű dolog, és valószínű nem véletlenül nem egyenlő mértékben gyűltek össze bizonyos, a sikerességhez köthető dolgok egyes helyeken. Tulajdonképpen, legyünk bármennyire is gyengébbek, hovatovább szenvedjünk vereséget az este, a mérkőzés rangját mi adjuk, mi teszünk szívességet azzal ennek a nívótlan déli középcsapatnak, hogy pro forma velünk küzdhetnek meg a dobogós helyekért, és nem a Lazióval vagy a Napolival. Ez a második hely nekik egyenesen életcél, nekünk viszont maximum ugródeszka lehet. (Persze a Juve is biztos örülne neki, ha egyszer nem úgy éreznék, hogy a Serie B-t nyerik meg, de ők meg aztán tényleg le vannak szarva.)

A meccs esélyesei tehát nem mi vagyunk, de ez nem sokat számít, mint ahogyan az sem, effektíve mi lesz a végeredmény. A lényeg csak az, hogy szeretnénk ma este is látni, vajon tényleg vannak-e jelei annak, hogy itt július-augusztusban elindult valami, vagy nem. De egyre inkább látszik, hogy itt tényleg elkezdtek dolgozni, ez pedig jó, nagyon jó. Itt most biztosan nem lesznek olyan kicsapongások, amelyeket szerencsésen megúsztunk az előző fordulókban, az pedig, hogy hány zsákkal telik egy Roma ellen, mindenképpen érdekes lesz.

Rátérve a részletekre, adja magát, hogy Kuco kisárgázta magát, Jack legatyásodott, Kárlitos pedig egyre kevésbé tekinthető a Milan numero uno prima puntájának. Ezekből, és más dolgokból is, de következően, Giggio a kapus, Alessio és Raklap a két belső védő, Iggy és Mattia a két széle. Pasalic, Manuele és Sosa a közepe. Utóbbit sokan osztják, pedig rohadt kevés lehetőséget kapott eddig. A helyére egyébként a jó öreg pudingtérdű Bertók is pályázik, majd elválik, hogyan oszlanak meg közöttük a játékpercek. A csatársor Suso, Gyula és Niang lesz. Honda és persze Poli is jó eséllyel szerephez fog jutni. Most mondanám, hogy így lesz, meg úgy lesz, de figyelembe véve, hogy egy darab meccsüket nem láttam idén a plüsskutyuknak, ettől most szerényen eltekintenék.

Gyula, kend el a pofájukat!!! FORZA!!!