Van a Lehel sarkában egy büfé, irtó jó hely. Ha útba esik reggel, mindig ott reggelizem meg. A kiszolgáló hölgy kérdés nélkül keni nekem a sajtos-tejfölöst, meg kapom hozzá a feketét cukor nélkül. Reggio Emiliával is valahogy így állunk. Kérdés nélkül elkenik a pofánkat, és még a seggberúgásunkat is megkapjuk. Fekete leves sajttal-tejföllel, már harmadszor sorozatban. Úgy néz ki, ennek így kell lennie. Vagy nem, de mindegy. Engem igazából csak az érdekelne, hogy a bánatba lehet ilyen foslé a dobozos barna Kozel, ha egyszer nem liszenszelt??? Igen, ezek a fontos dolgok, az meg, aki randit mondott le emiatt a szarság miatt, az szerintem kibaszott nagy hülye! Hajtás után mélyszakmázás. Szerintem mindenki nyomjon be egy smooth jazz playlistet, én már megtettem.

Hát az úgy volt, hogy vasárnap délben (jó, egykor) kikászálódtam az ágyból, és akkor jött a felismerés, hogy nincs mit enni. Addigra már bezárt szűkebb pátriámban az egyetlen vállalható árfekvésű és termékválasztékú kiskereskedelmi ellátóegység, ezért maradt a buszcsi-vilcsi, mert az még mindig jobb, mint amikor két tejföllel is idegesen gyűrögeted az ezresed a kasszánál. Lényeg a lényeg, csak a 86. percben kapcsolódtam be az események menetébe, de legalább jól bezabáltam, és nem gombócból. A livescore alapján mi voltunk emberelőnyben, ezért először egy picit meglepődtem, hogy miért Bertolacci vágja fel a kisköcsögöt a tizenhatosunk közelében, és miért nem szorítjuk be őket agyig, ha egyszer már 0-2 és emberelőny. Kellett vagy tizenöt másodperc, és elintéztem az egészet egy legyintéssel. Ez az egész ennyit ér, nem többet.

Amennyire tudom, az elején mi lőhettünk volna gólt, aztán a Sass fogta magát, és irgalmatlanul beakasztott rögtön az első kapura lövéséből. Lehetne itt szerencsézni-balszerencsézni, számomra ez az egész csak azt igazolja, hogy mennyire esetleges és gyenge lábakon álló mindaz, amit itt sokan építkezésnek meg előrelépésnek próbálnak beállítani. A folyamat nem lineáris, hanem valami önmagába visszatérő, kisebb-nagyobb amplitúdóval oszcilláló izé. Persze, a tavalyi mélységeket hála a jó istennek idén már nem kísértjük meg, de egészen addig, amíg ezektől az emberektől várjuk a megváltást, addig nagyjából ilyesmire lehet számítani. Már 4. éve, kis kezüket csókolom, 4. éve alapkérdés itt nálunk a Milannál, hogy lehet és kell-e Balotellire építeni. Ezzel az egésszel nagyjából 5 percet lett volna szabad foglalkozni, amikor egyáltalán felmerült.  De nem rá kell haragudni, nem ok ő, de még csak nem is következmény, hanem csak egy végtelenül banális válságjelenség a sok közül.

6. helyen van a csapat, ennyi forduló után a tabella már biztosan nem hazudik. Mi vagyunk a legjobb középcsapat, a legjobb középcsapat. Ennyit tudunk, ennyire vagyunk elegek, ez az a szint, ahol megáll a tudomány. Nem baj ez, csak fel kell ismerni, és nem ildomos Európára bazírozni, mert nem vagyunk mi odavalók. Ezen az sem változtat, hogy a Juventuson kívül jelenleg nincsen BL-szintű csapat az egész ligában, csak a Napoli, nagyon esetleg. Nem mintha az EL-ben olyan sok jó várna ránk, már pedig oda elég nagy valószínűséggel bejutunk. Van a kupadöntő, amit nagyon jó lenne valami természetfeletti módon megnyerni, meg van még pár bajnoki, amiben vannak bőven nyerhető meccsek. Itt van mindjárt a veronai kirándulás a jövő héten, az azért jóval több sikerrel kecsegtet így előzetesen, aztán majd meglátjuk.

Fel a fejjel. Majd Papa hoz két középcsatárt megint, meg valakit a Genoából, és akkor minden jó lesz. Csók, puszi, pá!