Nem vártunk túl sokat az év első meccsétől, és pontosan ezt is kaptuk: ezzel persze közel sem arra szeretnénk célozni, hogy ez így mennyire de jól van, viszont van egy újabb győzelem a zsákban, és ez már egyel több, mint amit mondjuk tavaly ilyenkor kihoztunk volna belőle.

Nem szorul szépítésre: ez bizony a klasszikus (olykor már pippói korszakot idéző) szenvedés volt mintegy 70-75 percen keresztül, a maradék egy részében meg elmondtuk a köszönetleveleket Saunak meg a többinek. Mindazon tényezők mellett, ami azért valahol nagyon is a realitást tükrözte vissza [azaz hogy év eleji első meccs, ráadásul egy isten háta mögött megnyert Szuperkupa döntő után, Kucka nélkül, egy egészen pofás Cagliari ellen], hogy mekkora erővel bírt Abate hibernálása a meccs másik két harmadára, azt mondjuk nem tudni, de az viszont biztos, hogy nehezen tudunk kimozdulni a komfortzónánkból, főleg, ha nincs különösen nagy tét. Ez pedig jelenleg egy olyan faktor, ami megmagyarázza azt az egy [vagy legalábbis reményeink szerint már csak maximum fél] polcnyi különbséget, ami mondjuk egy topklub, meg egy középcsapat között leledzik. Lehetne persze hibáztatni Montellát, hogy miért voltunk kénytelenek nézni nagyjából ugyanazt az első perctől, de egyrészt ebben a sztoriban ő a legkevésbé döntő tényező, másrészt pedig pontosan tudjuk, hogy a csapat jelenleg egy olyan építmény, amelyben fogalmunk sincs, hogy mit vált ki, ha kilazítunk egy-egy elemet cserébe azért, hogy máshol fix legyen a helyzet. Ugyanakkor Lapadula beállítása megint egy patent történet volt, viszont mégsem buzdítanék senkit arra, hogy azt várjuk, most már minden héten kötelező kifutni Baccával alkotott párosuknak, mert ezzel gyakorlatilag szépen ki is nyírjuk magunkat a meccs hatvanadik percére, tekintve, hogy null opciónk marad a változtatásra, ami a csatárszekciót érinti. Szép volt, okosan megoldották ketten, de maximum akkor jöhetne szóba, ha Niang lecsücsül a padra – ami egyébiránt megeshet, hogy jót is tenne a franciának, akit valami mozgáskoordinációs tréningre tényleg el kellene már zavarni, azon túl, hogy valóban nagyon hatékony is tud lenni, csak jelenleg nem biztos, hogy a mi oldalunkon áll. Kiszállni meg csak akkor lenne értelme belőle, ha azonnal tudnánk pótolni legalább egy Baldé Keita-szerű emberrel, de mivel erre garancia nem igazán létezik, inkább próbáljuk helyrepofozni.

Fasza kis hét előtt állunk egyébiránt, miközben a mercatónk legalább olyan hideg, mintha kiraknál egy megfagyott csirkefarhát darabot a klasszikus kollégista hűtőbe, addig négy napon belül kétszer játszunk a Torinóval, egyszer a San Siróban, egyszer meg amoda. Kupagyőztesek csak úgy lehetünk az idén, ha egy szezon alatt harmadjára is levernénk a Juventust, merthogy a sorsolás szerint amennyiben levernénk Szinyóékat csütörtök este, akkor van egy újabb kanyarunk Torinóba a hétfői bajnoki után – már amennyiben Papu Gomez nem pörköl oda a kupában. Azt azonban tartom, a baj nem itt kezdődik, amit most bemutattunk, amíg szépen húzogatjuk az ilyen meccseket, addig nincs is ezekből különösebb probléma. Nem kéne’ kikapni a januárból hátralévő három bajnokin, (Torino A, Napoli H, Udinese A) és akkor meglátjuk, milyen lehetőségeket tudunk teremteni magunknak. Addig hallgassunk egy kis Chopint.