Nagyon a ‘majdnem’ nélkül szerettem volna írni ezt a címet, és volt is erre esély, de egy vereség után nem tehetem meg sajnos. Még akkor sem, ha amúgy nem arról kéne szólnia ennek a posztnak, amiről szólni fog. Ez a mi esténk lesz, úgy tűnt: végre BL meccs a San Siroban, erős ellenfél, tomboló szurkolók, és egy egészen parádés első fél óra, ahol gyakorlatilag letoltuk a pályáról az Atlétit, Don Stefano beültette az iskolapadba Simeonét. Azt hiszem elfogultság nélkül ki lehet mondani, hogy pontot érdemeltünk volna. És nem csak a játékot nézve, hanem egyszerűen azért is, mert Cakir undorítóan elfújta a meccset, emellett pedig nem lehet szó nélkül elmenni. Szar ez a vereség, de nem teljesen keserű a szájíz, a tovább után hosszabb kifejtés, amiből a rage sem marad ki.

Ezt is behúztuk valahogy, pedig valljuk be, annyira nem érdemeltünk győzelmet ezen a szombat délutánon. Annyi baj legyen persze, ez a csapat mindig tud újat mutatni, most is sikerült, duplán ráadásul. Történelmi gól, kiharcolt 3 pont, és 6-ból 5 győzelem, tartjuk a tempót továbbra is tehát.

Hölgyek-urak, zsinórban a harmadik kiesés ellen küzdő csapat elleni meccs jön, tudjuk vigyázni kell velük, mert tavaly sikerült itt istenesen kiszopni a szezon egyik legfontosabb szakaszában, de tartani kell a lépést az élen, nem szabad most pontot veszíteni semmiképp. Van új sérült, vannak visszatérők, van rövid beharang a tovább után, legyen újabb győzelem is.

Kicsit nehézkesen, szenvedős első félidővel, de nagyobb izgalmak nélkül hoztuk a kötelezőt, Stef úgy döntött a 60. perc körül, hogy kiteszi az asztalra, amit ki kell, behozta a frissen megolajozott Theot, plusz – és azt hiszem ezt senki nem látta jönni – Saelemessi/Dinhomaekers is leugrott a játszótérre oktatni kicsit a gyerekek közé, innentől kezdve pedig nem is volt gond. Hajtás után dicséretosztás mindenkinek, előtte meg álljon itt képként a világ legjobban kinéző és szurkoló bingóklubja.

Pajtások, nagyon jó volt ez a tegnapi meccs!!! Írtam volna meg inkább frissen a posztot, most nem juttatnám senki eszébe újra. De azért annyira nagy égés csak nem lett belőle, tavaly is nyomtunk ilyen WTF ikszeket mindenféle szedett-vedett horda ellen, ez van. A Venezia sem lesz könnyebb semmivel sem, egyébként. Igen, itt tartunk, szeptember közepére kiestek kulcsemberek, meccs közben pedig megy a tűzoltás ezerrel, most akkor ha ő is kiesett, akkor küldjünk-e be helyette egy kitömött baglyot, vagy inkább baszódjon még a pályán, amíg nem néz ki rosszabbul, mint egy száz éve mumifikált Lenin. És ahhoz képest még nagyon is jól állunk. A gond mindössze annyi, ehhez márciusban is korán lenne. De bízzunk benne, a telihold szerencsét hoz. Hajtás után rövid elmélkedések. Continue reading →

Robog tovább a rangadóvonat, ezúttal a rabruhás brigádot látogatjuk meg, jó szájízzel a tavalyi 0-3-as kiütés után, de óvakodva, mivel már egyrészt nem a wannabe maestro Pirlonak kell leckét kiosztani, hanem visszatért a jó öreg Max hozzájuk, azaz bármikor kerülhet balbekk trequartistába, és esetleg még De Sciglio is fényt kaphat. Emellett pedig az is gond, hogy a szerelvényről ismét csak kezdenek lepotyogni a játékosok szépen lassan, hála az orvosi stáb áldásos tevékenységének, úgyhogy hiába lennénk talán még esélyesebbek is teljes csapattal, így egészen biztosan meg kell majd szenvedni keményen minden pontért. 

Túl vagyunk rajta, visszatértünk és letudtuk az első és egyben valószínűleg legnehezebb csoportmeccsünket, ami nem is akármilyen összecsapás lett. Igazából egyszerre kaptunk komoly leckét, és álltunk helyt egészen jól, az optimizmus jegyében a cím inkább az utóbbira fókuszál. A vereségre lehetett számítani, voltak azonban szép pillanatok, a tovább után kitérünk mindenre.

Emlékeztek az utolsóra? Én emlékszem. Már előtte tudtuk, hogy vagy emeletes bravúr, vagy jó ideig nem húzzák el nekünk azt a bizonyos nótát — akkor volt, hogy átvette See apó Maxi bácsitól valahol a hátsó traktusban, ilyen 40 pont lemaradással az utolsó bejutó helytől. És nem lett meg, sőt, le lettünk takarítva a pályáról, nevetséges védelmi hibákból szétfutva, szétalázva — semmi líra, semmi isteni csoda, semmi nagy érzelem, csak a mocskos patkány matracos banda. Akkor azért nem hiszem, hogy sokan gondolták volna, ennyit kell várni rá. Jobb is. És most itt van, bár ez még csak a csoportkör. Én abban nőttem fel, hogy nekünk az formalitás, a kedvenceim, amikor az első négy behúzása után leadjuk a tét nélküli uccsó kettőt holmi szottyadt Reálnak meg semmire se jó Dortmundnak — egyétek, kutyák. Ehhez képest tartunk ott, hogy itt nekünk most elvileg minden kis elcsórt pontnak örülnünk kellene, mint valami udvarias koldusnak, hát egy lófaszt. Na, majd meglátja mindenki, is. Egy biztos, nekik sose volt, sosincs, és sose lesz mindentbekotró EuroSuperPippójuk!!! Ennyi, kész. Hajtás után szilvalekvár.

Continue reading →