Végéhez közeledik a bajnokság, és papíron a szezon legkönnyebb meccse következik nekünk, a liga leggyengébb csapata ellen, hazai pályán. Friss még a BL zakó, a bajnokságban nyújtott teljesítmény meg január óta kritikán aluli, úgyhogy az a minimum, hogy itt ma lássunk valami szórakoztatót is, és futballra emlékeztető momentumokkal örvendeztessen meg bennünket a csapat.

Pajtások, hát ezt is letudtuk. Nem volt jó, de cserébe vége lett. Nyilván, ha visszanéznék egy-két forrást, akkor részletesebben vissza tudnám adni, de nem hiszem, hogy erre van igény. Nálam biztosan nincs, annak ellenére, hogy a BL-elődöntő mégiscsak piros betűs ünnep a mi kis szerény évkönyveinkben, azért az lehorgasztó, hogy még csak május idusa, és már a 4. Madonninát buktuk el az évben, gólt sem rúgva. Lealázva most mondjuk pont nem lettünk, szóval még ez volt a legjobb mind a négy vereség közül. Zseniális. Köszönjük szépen az ilyen legjobbakat. Hajtás után röviden sommázunk.

Újabb hét, újabb kiscsapat elleni csalódás a bajnokságban. Ez pedig immáron ha matematikailag nem is, de minden emberi számítás szerint végleg a BL helyünkbe került. Egy hete még két lehetőségünk is volt alkotni valamit így a szezon végén, két meccs alatt szétesett mindkettő. Fájó, érthetetlen, és nehéz is újat mondani, mert mindenki tisztában van az okokkal és hozzászokott már ehhez sajnos.

Sajnos nem az lett ebből az elődöntőből, amit vártunk, vagy legalábbis reméltünk – hogy még ha esélytelenebbek is vagyunk, két kiegyenlített meccset tudunk játszani, ahol nem vallunk szégyent. A szoros párharc úgy a kezdő sípszóig tartott – bár annyira zavarodottan és félve kezdte a csapat a meccset, hogy lehet ez már előbb eldőlt – utána átrohant rajtunk az Inter, és 15 perc alatt lerendezték a továbbjutás kérdését. Ez van, a poszt ugyan negatív lesz, mert egy ilyen 90 perc után nem lehet másmilyet írni, de legalább tényleg itt voltunk, és egy meccs van még, hogy emelt fővel távozzunk.

Vannak dolgok, amiket az ember elképzel, hogy milyen lesz, ha majd egyszer, vagy, milyen lesz, ha majd még egyszer valaha megadatik az életben. A BL-elődöntőt és a róla szóló posztot nem úgy képzeltem el, hogy ülök egy bajor kisváros ír pubjában, a Real meccset nézve, örülök, hogy van net valamilyen, és kólát iszom, mert én vezetek haza. Meg nem tudok már futni vagy két hete, és nem is jönnek úgy az ipponok sorjában. No de a haverom örül mint Real szurkoló, hogy van hol nézni a meccset, végre már asztalunk is van, nem a párkányon szorongunk, effektíve az esőben sétálva az összes „sports pubnak” csúfolt helyből súlyosan kiábrándulva, már arra készülve, hogy majd esetleg sztrímelünk valamit. És 42 perc után vezet a Real és egyre közelebb van az a kép, amit már mindenki látott, legfeljebb nem mert elhinni már a nyolcaddöntők után. Hajtás után felvezetünk, na most kurva sok kiérlelt gondolatot ne várjatok, mert egyrészt rikácsolnak a németek, másrészt itt még kibaszott dohányzás is van, harmadrészt ezen a neten max a szcientológia egyházba tudok felvételt kérni, egy Stefano Pioli interjút nem tudok betölteni.

Krasnaja kolléga kimondta a jelszót a beharangban, és ez most rendben is volt. Nagyon lelkesedni nem tudok és akarok, mert inkább csak bosszantó, hogy egy rangadót (bár tegyük hozzá, ez a Lazio brutálisan felülteljesít idén, valójában inkább ez a papírforma) ilyen simán és megabiztosan meg tudunk nyerni, miközben a Salernitana, Empoli, Cremonese elleni hazai meccseken el fog úszni a BL hely. Legalább láttunk egy zseniális gólt, kompakt játékot, és szervezettséget, ezekre mind nagy szükség lesz a szezon hátralévő 6 vagy jobb esetben 7 meccsén. Tovább után konstatáljuk, hogy azért nyerni is tudunk néha-néha.