Pajtások, ez a bejegyzés egy bajnoki címet vezet fel. A mienket, nagyon remélem. Egy pont, egyetlen egy szaros egy szaros kis pontocska hiányzik, aztán Mészöly Kálmán bácsisan egymás nyakába ugorva „gyere a kurva anyád, a kurva anyád, a kúúúúúrvaaanyááááááááááád”. Az nem lehet, hogy ne legyen meg, olyan nincs, hogy ne jöjjön össze. Isztambulnál nem lehet nagyobbat bukni, azok nem mi leszünk, az nem ez a Milan. Nem, egy meccsen továbbra sem vagyunk csillagharcosok meg bolygóközi turbópatkányok, viszont a mi csapatunk a legerősebb. Isten ne adja, hogy románhoz kell nyúlj — de ha mégis, nos, a mienk a Madonninán tizit fog, másoké meg, hmmm, azt láttuk, hogy mit csinál. Azért mehet majd Sanyi meg Radu is a Fáraó mellé a fejlécbe, a „lepusztult” után meg odaírjuk, hogy „román” — bármit, ezen nem fog múlni. Jobban mondva, a srácokon nem fog múlni. Bárki is kerüljön oda, meg fogja oldani, valahogy. Ebbe mindenki beletette a magáét. A teljesség igénye nélkül: Kispál góljával vertük a Speziát, Kastély dupla assisztjével gyaktuk le a Veronát, Sándor egy baromira megsüvegelendő teljesítményre volt képes, amikor be kellett ugrania, és bizony Gabika is hozta magát a neki jutott kevés számú alkalmakkor. Nem szeretnék kiemelni senkit, annyira, de annyira megérdemelné ez a társaság, amit csak nagyon ritkán lehet érezni. Hajtás után ez most lehet, hogy egy picit hosszabb lesz.
