Bizony ma Supercoppa Italiana döntőt rendeznek, ugye mennyire várta mindenki! Kicsit el is felejtettem én is, hogy lesz ilyen, jelenleg annyira nem hiányzott. De tény ami tény, egy Madonnina következik, egyenesen Szaúd-Arábiából, természetesen nagyon szimpatikus rendezés és szervezés mellett két eléggé szenvedő csapattal a főszerepben. Az azért szerintem nem kérdés, mennyire vesszük komolyan ezt, nincs olyan játékos, aki egy döntőre ne pörögne fel, pláne a városi rivális ellen. Bennem azért mérsékelt mind az izgalom mind az elvárás.

Continue reading →

Nem szokhattuk hozzá az utóbbi években a jelenlegi hullámvölgyhöz, aggasztóan teljesít a csapat, ez a kupakiesés is intő jel volt. Oké, ezt a sorozatot azért mindenki el tudja engedni viszonylag könnyen szerintem, de nem egy ilyen megalázó vereséggel. Van baj sajnos, a következő hetek és hónapok komoly tesztet fognak jelenteni, miközben a tulajdonosok szándékaival kapcsolatban is sok a kérdőjel. Komor helyzetértékelés a tovább után.

A szerdai könnyed győzelmet követően egy rangadóval folytatjuk a San Siroban, egy az utóbbi időben nekünk jól álló ellenféllel szemben, nagyon elbízni magunkat azonban nem szabad. Főleg, hogy a teher adott, mert nyerni kellene mindenképpen, tapadni a Napolira, visszaelőzni a Juventust, kihasználni az Inter pontvesztését, leszakítani a Romát – csak ilyen egyszerű a képlet.

Milyen jó is volt újra meccset nézni, visszatértünk, egy kellemes szerda 12:30-as átmozgatóval – és de jó, hogy ezt tudom írni, mert a banter éra minden PTSD tünete előjön az emberben, amikor azt látja, hogy ilyen korán játszunk, egy alsóházi csapat ellen, aki már szívatott meg minket tavaly, idegenben, szar felkészülési meccsek után. Nálam ez automatikusan veszélyes x szagú, végtelen sok bénázással. De hát van egy Rafánk, egy Tonalink, és még sorolhatnám, a végeredménynél simábban ment ez, az az igazság.

Pajtások, akkor először is BÚÉK így utólagosan is! Másodsorban pedig észlelhetjük, hogy letelt a nagy szünet, egy hét híján már két hónapja annak, hogy egy óriásit szenvedtünk a Dózsával. A cím persze irónikus — ki hitte volna — hiszen a január 4-én szerda délben szinte közmondásos jelleggel csak szopni lehet, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Salerno pont a szopatásban jó, és ki is jöhet nekik a lépés több okból is. Nekünk meg nem, ugyanezen több okból. Hajtás után roppant vázlatosan skiccelünk valamit.

Mama, nem én szartam össze a wécét! Nem tudom, mivel lehetne itt még mentegetőzni, mert ez egy kénköves pokollal felérő gyalázat volt. Azt sem tudom, milyen lehetett, amikor anno a románok bevonultak Budapestre, de sokkal nagyobb csicskaság nem jutott hirtelen az eszembe. Mekkora öröm volt, amikor sikerült két épkézláb passzt összehozva nagy-nagy keservek árán kihozni a labdát saját térfélről, te jó ég! És a végén most meglett, de az egyetlen köszönet az, hogy két hónapig elmegy szunyálni a Tévémackó, plusz nem kellett „Arrivederci, Scudetto!” címmel ellátni ezt az egyáltalán nem magasröptű bejegyzést. Hajtás után időutazás 2015-be.

Continue reading →